Neve csak: ember
Becsülete: nem ismert
Szava: nem ér garast sem
Azt hiszi: ő az Isten
Csak: pusztítja a Földet
Kiírt: erdőket
Bolygatja: a DNS-t
Fordul: teremtője,
Felebarátja ellen
Teremt: farkasküzdelmet
Egyén-egyénnel szemben…
Ér: egy árva garast sem!
(2009.01.20.)
Ne félj a jövőtől, nem bánt az.
A félelem elveszi a nappalodat.
Feleslegesen megbénít, elkábít csak,
Nem tudsz arra figyelni, aki vagy…
Átveszi feletted az uralmat,
Ő fogja kitölteni az egész tudatodat,
Ő „ápol”, „etet”, „hajt”, s „megfed”,
Ha erős, elveheti tőled a szeretetet.
Nem fog bízni senkiben sem,
Még a számodra legfontosabban sem…
Irányítani fog, s elveszi teremtő erődet,
Mellyel agyad bír, ha megerőlteted.
Mert a jelent TE TEREMTED,
Amely aztán sokfelé elmehet,
S ezernyi jövőt teremthet.
Egy tanácsom van számodra csak:
Ne félj, a félelem szüli valóságunkat!
(2009.01.20.)
Egy nap az Időtlenek Hegyén…
A cseresznyevirágzás idején,
Helyet kapott a becsület.
Ősi harcos, Kacumotó jelent meg.
Kardját lassan maga elé tette,
Páncélja megőrizte a halálos sebet.
Sorsa eldőlt: népét védeni,
Magát mindenki mögé helyezni.
Bölcs vezetőként élt,
Mikor még létezett erény.
Nem volt ott megvesztegetés,
Sem ocsmány hadviselés.
Ellenfelek szemtől-szembe’.
Egy esély. Hibázol. Vége!
A régi idők elvesztek,
A nagy harcosoknak befellegzett.
A lélektelen „olajbizniszesek”
Törtetnek csak az élen,
Félnek és félnek szüntelen.
Hisz a szamurájok kora elmúlt,
Mit számít már az ember becsülete?
(2009.01.11.)
Reggel hat óra volt.
Fény úszott be az ablakon.
Megvilágított egy kalitkát,
S benne egy magányos madárkát.
Egyik szárnya ernyedten
Lógott, eltörve, bekötözve.
Szemét a semmibe meresztette,
Szomorúan, búskomoran…
Ez a hely volt már
Több mint tizenhét éve börtöne…
Nem emlékezett már arra sem,
Milyen volt repülni az égen…
„Milyen a szabadság?
Nincs velem senki sem…
Milyen lehet élni odafenn?”
A magasban egy karvaly
Éhesen áldozatra lesett.
Talált is egy verebet,
Lecsapott rá a könyörtelen.
„Ez bárkivel megeshet…
Kivéve…Kivéve…engem…”
Egy újabb lélek szállt el…
Éhes a Vég, nincs kegyelem.
Két fecske versenyzett:
Ki kap el több legyet.
Az egyik nem figyelt,
Villanyoszlopnak repült.
A karvaly cselekedett.
Minden nap így megy ez.
„Szabadon élnek, halnak…
Szolgaföldben nem nyugszanak…
Élve csak a törött
Szárnyúak maradnak…
S szenvednek, végtelen…”
Mért ölnek óriásbálnát?
Mért az óceánba mossák
A tartályhajó olajának maradékát?
Mért van egyáltalán világválság?
Mért akar quadcore procit
Minden FPS-huszár?
Mért vesz minden lány
Ugyanolyan kabátot, farmergatyát?
Mért teszi ki hidegnek a derekát?
Mért akar a legtöbb fiú
Csak egyetlen éjszakát?
Mért szerelemre lusták,
S várni azt az éjszakát?
Mért csak a Green Peace
Hallja a Föld sírását,
A jégtáblák olvadását,
Az évszakok eltolódását?
Egyszer még visszavág a világ!
Mért válik mindenkiből
Mindennapi egyenruhás?
Mért látogatjuk előszeretettel
A sokat megért Prokrusztész-ágyát?
Így megváltozott a valóság?
Mért láttok az ünnepekben
Csak ajándékot, karácsonyfát?
A legfontosabb a szeretet lenne,
A barátok, a család!
Az ember mért ilyen degenerált?
Fejünkön átcsap a konszolidáltság!
Fogadd meg Alvin tanácsát:
„Menj elvonóba norma ellen,
És ember lehetsz talán!”
A szerelem hatalmas.
A gyávából bátrat,
A gyermekből költőt,
A gyengéből erőset,
Az irigyből ajándékozót,
A magának valóból
Igazi odafigyelőt…
Mindenkiből mást farag.
Belőle ered a boldogság,
S minden. Mit akarhatsz.
Teljesen ingyen van,
Csak figyelj a társadra!
Szeresd őt szívből,
Érte élj, ne másért!
Reméld, ő sem érez másképp.
Igaz, hatalmas, de
Mindenre nem képes.
Van, kinek nem elég
Tested, lelked, szíved!
Ki a teljes szabadságot
Választja, nem téged…
Így van ez, nem máshogy…
Lehetsz optimista,
De ez van sajnos…
Ki ezeket elkerüli,
Na! Az mázlista!
„Volt egy lény
Kit igazán szerettél.
Mindent neki szenteltél…
Rengeteget költöttél,
Többet egy kötetnél.
Neki ez sem volt elég…
Mit akarhatott még?”
„A magyar még nem spórol”,
Mondta a híradó,
Járja a márketeket,
Most minden eladó.
Szép, emlékezetes karácsony vár…
Itt az ünnepi áruházláz,
Szezonnyitó pénzhajhászás,
Ajándék ingyen parkolás,
Visz, amit csak meglát.
Szép, emlékezetes karácsony vár…
„A magyar még nem spórol”,
Pedig a válság már nem lapul.
Tud fizetni, van miből:
Az imádott devizahitelből.
Szép, emlékezetes karácsony vár…
„Megtartják az utolsó vacsorát”,
Hatalmas banzáj, evés, ivás,
Ünnepi buli, zabálás.
Aztán meg sír a száj, hogy nő a háj.
Szép, emlékezetes karácsony vár…
Sír a száj, mert nő a háj,
A fogyás nem megy, pedig muszáj.
Ekkor jön a norbi-ápdét,
De semmi torna, csak ebéd.
Szép, emlékezetes karácsony vár…
„Hát ünnep, vagy mifene van!
Pénzt ide, de azon nyomban!
A felvett máni már fogyóban.”
Még hitelek, teljes eladósodás…
Szép, emlékezetes karácsony vár…
Múzsám maga a menybéli angyal,
Ki kelt s altat mennyei dallal.
Hárfáján ujjai gyöngéden játszanak,
Ki hallja, imába foglalja hangodat.
A játékos ének, mint a madár,
Röpköd ágról-ágra, mindent bejár,
Én is hallom, elalélok helyben,
Nincs többé, ki belőled kiszeressen1.
„Kérlek Téged szépen, jöjj el hozzám!
Legalább egyszer láthassalak, Múzsám!
Csak lássalak: kinyílik a virág,
Napos lesz az árnyék, fényes a világ.”
A felhőn aranyló rés támadt,
Meghallgatta hívó szavamat.
Az angyal végre leszállt közénk,
Gyönyörűbb volt, mint hinnéd.
Sugárzó fehér bőre, akár a selyem,
Nála szebb virág sehol sem terem!
Ajka dús és vörös, mint a vér,
Pillantása koronázza arca egészét.
Hajánál tündöklőbb, ragyogóbb koronát
A kerek egy világon sem találnál.
Szeme, mint egy csillag az ég kupoláján,
Mint egy harmatcsepp a rózsa szirmán.
Mikor már azt hittem, ez csak álom,
A tünemény közel jön, még szebbnek látom.
Odahajol arcomhoz, csak állok s várom…
Megbálványozott, kőszoborrá lettem,
Odahajol arcomhoz, hogy csókjával menesszen.
Megcsókol, s édes nektár ízét érzem,
Emlékét szívembe rejtem, legyen, mi éltessen.
1: ki belőled engem kiszeressen
A labirintus mélyén lakik.
Ha nem alszik: előmerészkedik.
A végtelen egek lakója,
Semmi kis életem oltalmazója.
Ő az öröklétű Égi Sárkány,
Tüzes torka, akár a vulkán.
Szeme csupa kedv, rettenet,
Az Élet teremtette őt meg.
Bőre akár a fényes,
Vörösen izzó acél.
Karma, mely halál s élet,
Hasít, mint a kardél.
Dühe pusztít, tombol,
Védelmezettje lelkén trónol.
Azt csépeli, azt szabdalja,
Cserébe védelmét neki adja.
Ő a harag, az ármány,
A becsület, az örök láng.
A büszkeség, s a balítélet,
A bátorság, s az élet.
Ő a gyávának mondott
Ifjú öntudatlan akarata,
Észrevétlen őrangyala,
Útjának megvilágítója.
Ő az öröklétű Égi Sárkány,
Ki száll a szelek szárnyán.
Öröklétű szent Égi Sárkány!
Sokat tudna mesélni,
Csillagok történeteit,
Embereknek történéseit.
Ő a szentlelkű Égi Sárkány,
Ki szabadon száll szelek szárnyán!
Főemlősből emberré lettünk,
S nézd, azóta miket tettünk!
Bevándoroltuk az egész Földet,
Megtettünk sok millió mérföldet,
Megismertünk több száz állatot,
Néhányat olyannyira, hogy el is fogyott.
A villám sújtotta fából tüzet loptunk,
S fölé sülni halat akasztottunk.
Kunyhókat, később házakat emeltünk,
Alapanyagot ehhez az erdőkből szedtünk.
Idővel az ember jól megerősödött,
Az ismeretlen felfedezése mellett döntött.
Ha valahol bennszülöttekre akadtak,
Azok vagy behódoltak, vagy kiírtattak.
Hidegvérű konkvisztádorok az erdőben caplattak,
Közben az aranyért mindenkit kardélre hánytak.
Nem nagyon találták meg Eldorádót,
Mást nem tehettek, lemondtak az aranyvárosról.
Iparilag fejlődtünk, jöttek a gőzgépek,
Melyek füstöt termeltek, szénnel működtek.
Gyárak, masinák ezrei ontották a mocskot,
Létrehozva ezzel az első városi szmogot.
Az okosok ekkor már az óceánt szelték,
Nem tévedtek el nagy, végtelen vizén.
Sok gyönyörű élőlény köszöni eltűnését,
Sok közül egy: a steller-tengeritehén.
Most megemlékezem az óriás alkáról,
S a tyúkszerű, Mauritius-szigeti dodóról.
Sikeresen kipusztult többek közt még sajnos,
A három méter magas, hatalmas strucc rokon.
Megemlítek még egy „emlőst”, az erszényes farkast,
Neki veszte az volt, betévedt pár farmra.
Kvagga barátunk sem futkos már Afrikában,
S a kék lóantilopot sem látjuk már mostanában.
Szegény őstulok sem bírta sokáig,
Kipusztult ő is, mint ki tudja még hány másik.
Mára már elértünk arra a szintre,
Hogy nem vagyunk tekintettel semmire.
Szennyezzük a vizeket, senkit sem érdekel,
A környezet mellett alig pár fő érvel.
Füst, szén-dioxid, ózon, freon?
„A légkörbe kerülnek? Na és aztán! Nem az én bajom!”
Atomerőművek, sugárzó atomhulladék:
„Hova is rakjuk? Jé, itt van egy szakadék!”
Az téged már nem érdekel, mi lesz később,
„Nem fogom én itten játszani a hőst!”
A fákat gyökerestül a talajból kitépjük,
„Itt fog megépülni a lakótelep, lesz sok pénzünk!”
Fel sem fogjuk sajnos, mit teszünk,
Még a talajvizet is szennyezzük, eszünk vesztettük.
Naponta eltűnik több száz faj,
A sok munkás meg csak hajt és hajt.
Teljesen felborul a Föld háztartása,
De nem baj az, nem baj, ott van még a pláza.
Meglásd, egyszer ezt a Föld Anya megunja,
S az emberiséget úgy istenesen arcon csapja,
Hogy abból aztán nem kérünk többet,
Főleg, hogy az arcokra kiül majd a döbbenet.
Látni fogjuk, a Föld, mint csap vissza,
Kíváncsi leszek, a cunamikat ki hogy fogadja.
Már pedig ez lesz, ha így megy ez tovább,
Évszázad múltán csúnya lesz itt a világ.
Ne csodálkozzunk, ha a vulkánok lávát köpnek,
S a törésvonalak áttüzesedve felrepednek.
Ha a Sirokkó porrá marja Észak-Afrikát,
S Kelet-Ázsiát szépen elnyeli az ár.
Óriási szélvész söpri Európát,
S tornádók hada repteti Amerikát.
A létező kontinensek darabokra esnek,
A dühöngő tenger elborít mindent.
A természet mindenható erői
Összefognak a homo sapiens ellen,
Hiszen ez a faj jelenti számára az ellent.
A háború elültével szétnézel a tájon,
S nem látsz embert sehol a világon.
Egyik éjjel álmot láttam,
Egy erdőben voltam,
S szabadon futottam.
Társaimmal prédára vadásztam.
Lábaim alatt friss hó ropogott,
Szemem az éhségtől kopogott,
De éreztem, közel a cél,
Felderengett a forró, kibuggyanó vér.
Fénylő bundámba kapott
A sziklarepesztően fagyos
Alaszkai északi szél.
Ez mindennél többet ér.
Orrom falta a fenyves
Gyantás-édes illatát,
A szélvész magával hozta
Az Arktisz hívó szavát.
A Sarki-fény fürgén szárnyalt
Odafenn, pihenést nem engedve.
Hiszen tudta ezt a falka,
Felcsillant előtte célja.
Nem állítja meg semmi,
Mi útját keresztezi.
Az égen holló körözött,
Vadat hajt az üldözött.
Dörrenés hallatszik,
A farkas-pánik eluralkodik.
Közel már a szarvasbika,
A sok társ mégis csak hagyja.
Én is elvesztem fejem,
Nem érdekel az eledel sem,
Csak futni, merre látok,
Meglógni minden áron!
Kérded, ki az üldöző?
A válaszom egyszerű:
Szánnal utazik,
Kezében puska garázdálkodik.
Szállítja őket az áruló,
Ősi testvérünk, mára talpnyaló.
Akaratlanul bár, de behódolt,
Szemünkben többé csak holt.
Menekülök fák között,
Nem hajt vadat az üldözött.
Követnek fáradhatatlanul,
A világ tűzbe borul.
A lángok előttem felcsapnak,
A golyó egy fában csattan.
Futnék, nincs már hova…
„Azt hiszem, ennyi volt koma!”
Kiáltotta, fegyverét rám fogta.
Szembenéztem a halállal…
Láttam, a villám eltalál,
Holtan esem, lelkem elszáll.
Föld Anyától kérdeztem aztán:
„Mért? Haragszanak rám?
Ne adj választ, tudom már.
Sebaj, de Szabad voltam,
S Szabad volt falkám!”
Kibújt a szög a zsákból,
Szíve szerint visszamenne,
Megrémült attól, mit látott,
Mi lett a világból körülötte.
Nem csillog, se nem fényes,
Egyszerű, matt felületű szeg.
Körbenéz, nézi a vidéket,
Még mindig nem látja szebbnek.
Ma már az a lényeg,
Az ember csavarján
Mennyi az öröklött menet,
Fában, vagy vasban szorul-e meg.
Az esők sem kímélnek,
Mindent rozsda esz meg,
Csak azt a párat nem,
Kiket véd az oxidréteg.
Kívül mind tükrös,
De méreg emészti őket.
Cinkruhás bolondok,
Biliacél lények.
A kalapács mindre lesújt,
Egyre csak növeli a súlyt.
Rabszolgaság lett sorsuk,
Mind jobban szorulnak a rostok.
A szerencsétlenje ott rohad el,
Eredményt a fogó sem ér el,
Ellenszegülni csak kevés mer,
Ők lehetnek az ellenszer.
Fejbe vertek, ottmaradtál,
Tűzben égsz, szép a kazán!
A lángok tested nyaldossák,
„Biztos megérte”, de
Ez még nekik is talány.
Jó barátok beszélgetnek
A tűz körül ücsörögnek.
Beszélgetnek, viccelődnek,
Mellette meg zenélgetnek.
Áron kezében egy gitár,
Énekszavuk magasra száll,
A parázs velük énekel,
A csillagok sem tűnnek el.
Énekhangra bokor alól
Sündisznócska kikóborol.
Jól megvacsorált az éjjel,
Emésztéshez sok idő kell.
Tetszik neki, amit hall,
Közelebb jön, nem inal,
Előbújik rejtekéből,
„Kérlek-mondja- kezdd elölről!”
Még sokáig mulatnak,
A húrok végül elhallgatnak,
Süni bácsi nyugodni tér,
Vele együtt az idő, a dal, az éj.
Egy mindenkori társ,
Egy igazán igaz barát,
Ki mindig veled van,
Jóban és rosszban,
Vele őszinte vagy,
S neki mindent elmondasz.
Látta felhőtlen boldogságot,
S látta teljes szomorúságod.
Mikor a szerelemtől szárnyaltál,
S mikor dühödben mindent anyáztál!
Emlékeid benne is élnek,
Hisz szinte már a másik éned.
Tudja milyen, ha elmerengsz,
S Róla képzelegsz.
Milyen, ha össze vagy törve,
S szükséged van rá,
A másik ökörre.
Társad a sétában a réten,
Ő is ugyanúgy fél, mint te!
A sötétbe’ beképzel mindent,
UFO-t, dínót, szörnyet.
A versírás neki nem megy,
Csak adja az ihletet,
Sok-sok éve velem tart,
Örülök, hogy ismerhetem!
Jaj, ez a viszontlátás,
Mint a tőrkés általi bántás!
A seb szívemen felszakadt,
Kérlek, vágd el torkomat!
Nem akarok többé érezni,
Sem a nem elfogadást látni,
Az emberek szemében felfedezni!
Nem értik, mit miért teszek,
Nem fogadnak el, bármit is tegyek!
Változtatni akarnak rajtam,
Ettől megyek néha a falnak!
Szépen elmondják sorban:
„Ezek a hibáid! Szánalmas vagy!
Szereted azt, ki viszont nem szeret,
Embereket ok nélkül bántasz meg,
Egyél bakker, ha tetszik, ha nem!”
Jé, ki ez az Ős öreg lélek,
Ki karját nyújtva mereng,
S mosolyog a Földre?
Vizsgálja alant az élő javakat,
De nem mindeniket,
Az ember természetesen kimarad!
Ő a Szent, ki kiválasztott lett,
Nem választották, csak arra ment,
S döntött: „Én ezt teszem!”
„Az állatok oly védtelenek-
Fakadt ki még odalent-
Őket mért nem védi senki sem?
Kik igazán megérdemelnék,
De csak puskák várnak
Rájuk, ketrec, vagy halál!
Oly sok a bántás, az öldöklés,
Az élvezetért, a semmiért!
Az ember ki szórakozásból öl,
S az állat, ki megélhetésből,
Önvédelemből, ősösztönből,
Semmiképp sem élvezetből!
Hozza a gyufát, a fáklyát,
Felgyújt minden füvet és fát,
Völgyet, barlangot betemettet,
Hegyet letaroltat, beépíttet!
Dubaiban a tengerből is föld lesz!
Nesze nektek dúsgazdag barmok,
Vegyetek az óceánban farmot!
Ez való nektek, költsétek pénzetek!
Tessék jó anyatermészet,
Műved lassan az enyészeté lesz,
Nézd a Föld mivé lett!
Az élőlények szépen eltűnnek,
Az embert bezzeg tenyészted!-
Mondjátok: de hisz állatkert, védelem,
Neveli, még akit lehet!
Neveli, mert kevesen lettek,
De kérdem én, kié e nevezetes tett?
Ti tettétek emberek! Hjajj…Emberek…-
Jobb lenne ez a világ Nélkületek!
Csak a harcok, háborúk,
S ezt sínylik minduntalan a „tudatlanok”.
A réten legelők, a folyóban úszók,
Az olaj fojtotta óceánban járók,
Vagy akár az égben vadászók!
Ember!, halj ki kérlek,
Akkor megmarad a becsületed,
S az eljövendő kor majd nem
Az Alávaló Lények néven emleget!
Hjajj…- Mit legyen veletek?
Már értem mért hozott Isten özönvizet,
Azzal Ő nagy csodás jót tett!
Ezen naptól kezdve,
Az Állatok Védőszentje leszek!
Életem és Lelkem a Világnak szentelem!
Mondj akármit, érzem, ez a helyes!
Ha eljutok a Mennybe,
Remélem, Főnök, megteszed,
Hogy beburkolsz mindent,
S tovább nem engeded,
Hogy a rosszak még csúfabb
Tetteket elkövessenek!
Ti, kik békére vágytok,
Tudjátok meg: hiába vártok!
Nem lesz a Földön nyugalom,
Míg mind a föld alatt nem nyugoszunk!
Ülök itt, a padon csendben,
S nézem ezt a kezet,
Ezt a barnássárga kezet,
Melyet a dió leve
„Szennyezett” be,
Hogy ha lepel takarja
Is, tiszta lehessen,
Senki nem látja, milyen,
A réteg elfed mindent
Mi fontos, s kellene,
Amit kiolvasni belőle
Lehetne, s nem időfecsérlés lenne!
Fika Csiga az orrban lakik,
Taknyolódik este hatig,
Kifolyik az orrodból,
Őt nem hajtja benzin-petrol.
A négy csápja négy kis szőrszál,
Ha nagybeteg vagy, agyadig is fölszáll,
Egész nap ontja a mocskot,
Jó ragadós, folyós kis taknyot.
Petéje az influenza,
Vagy a náthacsíra,
Mindig van pár belőle,
Csak várja, végre előjöhet-e?
Egészséggel táplálkozik,
Kedvel ő minden bacit,
A zsepit viszont utálja,
Belehal abba, rámegy háza.
Hogy néz ő ki, leírom:
Képzelj el egy adag trutymót,
De nem csigához hasonlót.
Háza kocka, feje delta,
Mintha matekos szerkesztette volna.
Haslába vonalzó,
Csak nem beosztható,
Csikizgeti a nózimat…
Huhhhúúú de jjjóóóóó!-
De ’iszen folyik, mint az olvadt hó!
Bendőjében a fikagyár üzemel,
Innen sok vezeték vezeti el
A sok szmötyit, mit Ő termel,
S zsírozza orrporcod dögivel.
Ennyit rólad Fika Csiga,
Elegem volt, menj a pokolba!
Már kádnyi nyúnyát okádtál,
Kifújlak! Cső! Viszlát!
Nincs példaképem, minek?
A saját fejem után megyek!
Jöhet gond, jöhet baj,
Teszek a világra, az így is hajt!
Magányos vagyok, lehet, maradok,
De, ha kedvem tartja,
Mindent itt hagyok,
Mihaszna piszkok vagytok!
Azt mondod: álmodom,
De ezt te honnan tudod?
Mi van, ha én élek,
S te szunnyadozol?
Álom és valóság között
Nagy különbség nincsen,
Lehet, egy s ugyanaz minden,
Csak épp máshol történik meg!
Lelked az álmaidban él,
S pihen, tested a rideg
Valóságot éli meg idelenn!
Lelked napfényben szendereg,
Míg bőrödet kiszívják a tetvek!
Fenn társad felhő, s szivárvány,
Lenn a harcokban kard, s buzogány,
Holdfényben fürdeni,
Nem törődni semmivel,
Nekem a lelkem él,
Ennyi az egész, hidd el!
Hogy jöttök ti ehhez?
Hogy engem elítéljetek?
Hiszen nem is ismertek!
Nem is értetek meg!
Csak mert más a világképem,
Mint, említettek, nektek?
Csak mert annyira más vagyok,
Hogy ti azt fel sem foghatjátok?
Csak mert nem élem a tücsök életét,
S nem iszom az élet ízét, vérét?
Mert én mást látok a létben?
Tehetetlen vagyok, s félek a tömegben?
Mert fallal védem lelkemet?
Mert átnézek szinte mindenen,
S csak azt látom, ami kell nekem?
A világ gondjai nem érintenek,
Más az értékrendem, mint nektek?
Mért ekkora baj ez, kérdem?
Ítéletet hoztok, holott nem ismertek,
Pedig még jogotok sincs erre!
Ezt egyedül Ő teheti meg,
Ki fenn figyel a mennyekben!
Csak magadat ítélheted meg,
Más, és ebből nem engedek, nem!
AZ én éltetőm a Föld, s a Természet,
Ha tetszik, ha nem, nem változom meg!
A nagy költő tévedett,
Aki azt állította,
Hogy a Föld szőlőszem,
S sugarak érlelik meg!
Nem érik, nem is fog soha!
Szomorú, de belülről rohad,
Kitartón a Féreg foga marja,
S éltető erejét szívja!
De nem mindig volt ez így,
Hisz volt Ő már ép,
Sok-sok év alatt megért!
Mikor még ereje teljében volt,
S építkezés nem kavart port!
Mikor a fény nem nézhetett tükörbe,
S nem tudták, mi az a sinusgörbe,
Tüzet csak a villám gyújtott,
Senki nem evett spenótot,
A létért folyt a kemény harc,
S nem azért, hogy ki mekkora arc,
A paradicsommadarak írtak divatot,
S nem néhány eszement,
Ki tollat, papírt, vonalzót fog!
Az evolúció volt a génsebész,
Nem pár szaki, akiket megehet a penész!
Csak az repült, kinek szárnya volt,
Akinek nem, az meg járt gyalog,
Nem voltak utak, nem is volt szükség,
Ott nyelték a füvet, ahol érték!
Nem volt Karácsony, se Húsvét,
Nem jött az angyal, se a nagyiék,
Nem volt hitel, nem volt kölcsön,
Nem volt főnök, aki veled üvöltsön!
Nem volt Titanic, nem volt Hitler,
Se bombaálló beton atombunker!
Nem volt fegyver, nem volt bélyeg,
Se fiatal, ki a dílertől féljen!
Nem volt szenny, nem volt nátha,
Nem mondtak el mindent századjára!
Nem volt paraszt, nem volt főúr,
Se rabszolga, ki a főnök seggében túr!
Nem volt nyalizó, nem volt pitiző,
Nem volt eszme, se fajgyűlölő!
Nem volt ember, csak a természet,
Ahogy ez a korcs megjelent,
Nézd, a világ mivé lett!
Ózonlyukból vigyorog ránk a Nap,
Naponta ad kenetet a pap!
Halászok orvul bálnát vadásznak,
Az egész mindenhol meg válság van!
Mindenki háborúzik az olajért,
Ha majd meghalunk, akkor majd sokat ér!
Az ember csak fölösleg teher,
Nem kell ez a csőcselék ide,
Jöjjön egy meteor, vigye jó messzire!
Miért?
Én téged szeretlek,
Erről nem tehetek,
De ha te szeretsz,
Akkor sose feledsz.
De te elfeledtél,
Ezek szerint nem szerettél,
Szívem összetört…
Miért szúrtál bele tört?
Már nem is érdekel,
De én nem feledlek el…
Most végleg összetört a szívem,
Mert játszottál velem!
Csak azt kérdezem: miért?
A szíved dobogott, de kiért?
By: Zoey
Megbántott lány!
Hol nagyon jó volt hozzám, hol meggyötört,
Szívem, mint egy bukott angyal összetört!
Ő az ördög, s gyakran megalázott,
De tudnom kellett volna, hogy otthagy, mert mást is megbabonázott!
Kedvesség és figyelem, amit tőle kaptam,
De nagyon belezúgtam, hát hoppon maradtam.
Tudom, hogy vak a szerelem, nem keresem a napot,
Mikor egy jóképű, kedves srác mosolya ragyog.
Kinyitom hát végre ablakom,
Beragyog a fény, s megtudom…
Szívembe nézek, indulok, bízok az erőmben,
Mert tudom, elhagy a fiú, mert felelőtlen.
De megbántott énem jó helyen maradt,
Új szerelem vár rám, hát nem szenvedek miattad!
Bátran állok készen, indulok végre már,
Nem is tűrök addig, míg betelik a pohár!
Szívembe nézek, indulok a nagy útra,
Csak tőlem függ, hogy boldog leszek-e újra!
By: Zoey
Utolsó kommentek