A Föld visszavág

Főemlősből emberré lettünk,

S nézd, azóta miket tettünk!

Bevándoroltuk az egész Földet,

Megtettünk sok millió mérföldet,

Megismertünk több száz állatot,

Néhányat olyannyira, hogy el is fogyott.

A villám sújtotta fából tüzet loptunk,

S fölé sülni halat akasztottunk.

Kunyhókat, később házakat emeltünk,

Alapanyagot ehhez az erdőkből szedtünk.

Idővel az ember jól megerősödött,

Az ismeretlen felfedezése mellett döntött.

Ha valahol bennszülöttekre akadtak,

Azok vagy behódoltak, vagy kiírtattak.

Hidegvérű konkvisztádorok az erdőben caplattak,

Közben az aranyért mindenkit kardélre hánytak.

Nem nagyon találták meg Eldorádót,

Mást nem tehettek, lemondtak az aranyvárosról.

Iparilag fejlődtünk, jöttek a gőzgépek,

Melyek füstöt termeltek, szénnel működtek.

Gyárak, masinák ezrei ontották a mocskot,

Létrehozva ezzel az első városi szmogot.

Az okosok ekkor már az óceánt szelték,

Nem tévedtek el nagy, végtelen vizén.

Sok gyönyörű élőlény köszöni eltűnését,

Sok közül egy: a steller-tengeritehén.

Most megemlékezem az óriás alkáról,

S a tyúkszerű, Mauritius-szigeti dodóról.

Sikeresen kipusztult többek közt még sajnos,

A három méter magas, hatalmas strucc rokon.

Megemlítek még egy „emlőst”, az erszényes farkast,

Neki veszte az volt, betévedt pár farmra.

Kvagga barátunk sem futkos már Afrikában,

S a kék lóantilopot sem látjuk már mostanában.

Szegény őstulok sem bírta sokáig,

Kipusztult ő is, mint ki tudja még hány másik.

Mára már elértünk arra a szintre,

Hogy nem vagyunk tekintettel semmire.

Szennyezzük a vizeket, senkit sem érdekel,

A környezet mellett alig pár fő érvel.

Füst, szén-dioxid, ózon, freon?

„A légkörbe kerülnek? Na és aztán! Nem az én bajom!”

Atomerőművek, sugárzó atomhulladék:

„Hova is rakjuk? Jé, itt van egy szakadék!”

Az téged már nem érdekel, mi lesz később,

„Nem fogom én itten játszani a hőst!”

A fákat gyökerestül a talajból kitépjük,

„Itt fog megépülni a lakótelep, lesz sok pénzünk!”

Fel sem fogjuk sajnos, mit teszünk,

Még a talajvizet is szennyezzük, eszünk vesztettük.

Naponta eltűnik több száz faj,

A sok munkás meg csak hajt és hajt.

Teljesen felborul a Föld háztartása,

De nem baj az, nem baj, ott van még a pláza.

Meglásd, egyszer ezt a Föld Anya megunja,

S az emberiséget úgy istenesen arcon csapja,

Hogy abból aztán nem kérünk többet,

Főleg, hogy az arcokra kiül majd a döbbenet.

Látni fogjuk, a Föld, mint csap vissza,

Kíváncsi leszek, a cunamikat ki hogy fogadja.

Már pedig ez lesz, ha így megy ez tovább,

Évszázad múltán csúnya lesz itt a világ.

Ne csodálkozzunk, ha a vulkánok lávát köpnek,

S a törésvonalak áttüzesedve felrepednek.

Ha a Sirokkó porrá marja Észak-Afrikát,

S Kelet-Ázsiát szépen elnyeli az ár.

Óriási szélvész söpri Európát,

S tornádók hada repteti Amerikát.

A létező kontinensek darabokra esnek,

A dühöngő tenger elborít mindent.

A természet mindenható erői

Összefognak a homo sapiens ellen,

Hiszen ez a faj jelenti számára az ellent.

A háború elültével szétnézel a tájon,

S nem látsz embert sehol a világon.