Vadat hajt az üldözött…
Egyik éjjel álmot láttam,
Egy erdőben voltam,
S szabadon futottam.
Társaimmal prédára vadásztam.
Lábaim alatt friss hó ropogott,
Szemem az éhségtől kopogott,
De éreztem, közel a cél,
Felderengett a forró, kibuggyanó vér.
Fénylő bundámba kapott
A sziklarepesztően fagyos
Alaszkai északi szél.
Ez mindennél többet ér.
Orrom falta a fenyves
Gyantás-édes illatát,
A szélvész magával hozta
Az Arktisz hívó szavát.
A Sarki-fény fürgén szárnyalt
Odafenn, pihenést nem engedve.
Hiszen tudta ezt a falka,
Felcsillant előtte célja.
Nem állítja meg semmi,
Mi útját keresztezi.
Az égen holló körözött,
Vadat hajt az üldözött.
Dörrenés hallatszik,
A farkas-pánik eluralkodik.
Közel már a szarvasbika,
A sok társ mégis csak hagyja.
Én is elvesztem fejem,
Nem érdekel az eledel sem,
Csak futni, merre látok,
Meglógni minden áron!
Kérded, ki az üldöző?
A válaszom egyszerű:
Szánnal utazik,
Kezében puska garázdálkodik.
Szállítja őket az áruló,
Ősi testvérünk, mára talpnyaló.
Akaratlanul bár, de behódolt,
Szemünkben többé csak holt.
Menekülök fák között,
Nem hajt vadat az üldözött.
Követnek fáradhatatlanul,
A világ tűzbe borul.
A lángok előttem felcsapnak,
A golyó egy fában csattan.
Futnék, nincs már hova…
„Azt hiszem, ennyi volt koma!”
Kiáltotta, fegyverét rám fogta.
Szembenéztem a halállal…
Láttam, a villám eltalál,
Holtan esem, lelkem elszáll.
Föld Anyától kérdeztem aztán:
„Mért? Haragszanak rám?
Ne adj választ, tudom már.
Sebaj, de Szabad voltam,
S Szabad volt falkám!”
