Múzsám maga a menybéli angyal,
Ki kelt s altat mennyei dallal.
Hárfáján ujjai gyöngéden játszanak,
Ki hallja, imába foglalja hangodat.
A játékos ének, mint a madár,
Röpköd ágról-ágra, mindent bejár,
Én is hallom, elalélok helyben,
Nincs többé, ki belőled kiszeressen1.
„Kérlek Téged szépen, jöjj el hozzám!
Legalább egyszer láthassalak, Múzsám!
Csak lássalak: kinyílik a virág,
Napos lesz az árnyék, fényes a világ.”
A felhőn aranyló rés támadt,
Meghallgatta hívó szavamat.
Az angyal végre leszállt közénk,
Gyönyörűbb volt, mint hinnéd.
Sugárzó fehér bőre, akár a selyem,
Nála szebb virág sehol sem terem!
Ajka dús és vörös, mint a vér,
Pillantása koronázza arca egészét.
Hajánál tündöklőbb, ragyogóbb koronát
A kerek egy világon sem találnál.
Szeme, mint egy csillag az ég kupoláján,
Mint egy harmatcsepp a rózsa szirmán.
Mikor már azt hittem, ez csak álom,
A tünemény közel jön, még szebbnek látom.
Odahajol arcomhoz, csak állok s várom…
Megbálványozott, kőszoborrá lettem,
Odahajol arcomhoz, hogy csókjával menesszen.
Megcsókol, s édes nektár ízét érzem,
Emlékét szívembe rejtem, legyen, mi éltessen.
1: ki belőled engem kiszeressen
