Magány

Essek révületbe

Gaz villám csapjon bele

Abba a fájdalmas lelkembe,

Mert már fáj a lét,

A szívem pokolian ég,

Ez a hihetetlen tűz,

Szép lassan felemészt,

A fájdalom szikeként

Hasítja puha létem

Boldogságát, mely nem

Más, mint a szerelem,

Mely az életem,

S az egyetlen, mi éltet,

S kínoz egyszerre…

Életenergiám minden nap

Kihuny, de az örök láng

Mindig felébreszt

S újra kínoz engem,

Pokolian, fájdalmasan,

Engesztelhetetlenül,

Annyira, de annyira

Sajog az a cafat odabenn,

De mért is írom ezt

Én le, hiszen nem

Érdekel ez senkit és

Semmit sem!

Se embert, se állatot,

Se férget, se bánatot,

Se felhőt, se barátot,

Se időt, se családot,

Se lelket, se…-

Se Istent, se semmit,

Szarnak rá mind!

Nincs villany, az égő

Kiégett, a fénye

Súlyosan kihunyódott!

Egy égitest lebeg

Még szemeim elejbe,

Az egyetlen, az igazi,

Az egyetlen valódi szerelmem!

Ő éltet, s őérte élek,

Igaz, néha ezt nehezen,

Nagyon nehezen hinni el!

Kagylóhéjak közé szorítva,

Bús kő által lapítva,

Szerelmes dalt hallgatva,

Embert utálva,

Világot nem szeretve,

Eme vers után EMO-nak

Titulálva, s kiröhögve,

A saját útját róva

Ül itten eme

Elme, fájdalma

Töretlen, a kis tökéletlen

Szerencsétlen, önsajnáló

Kis ökörke böszme!

De örülj ennek,

Mert ez vagy te,

A kis sírós, az eszetlen,

A szívvel gondolkodó,

Azt nem irányító,

A gyermeklelkű, kit nem

Isten teremtett, ki csak

Úgy jött, és egyszer

Majd el is megy,

De esküszik, lábnyoma

Itt marad örökre, és

Ha netán visszatérne,

Az csak egy okból

Lesz megtéve, de

Ezt elég, ha ő tudja!

Tudom ez a vers,

Sokak szerint tiszta spleen,

De nekem ez a tökéj,

Kritikakereső, és azt megértő,

Az ostobák hadán röhögő,

Közben az életről

Szinte semmit sem sejtő,

Csak a boldogságban hívő,

S a mindenki által lehülyézve

Lett felderítő kő,

A beépített tégla,

Az állítólag csökkent

Érzelmi- és kifejezőképességű,

Emberek szemében lúzer,

Kis csicska „költő”!