A nyelv útjai

KI gondolná, hogy ez a szerv, mely neve nyelv,
járja be a legtöbb utat, miközben sexelsz,
útját teljesen fent kezdi, s halad egyre lejjebb,
végül megállípodik azon a ponton, mi a legtöbb gyönyört szerezhet.

Merre is halad? Vegyük csak sorba,
nyugodjon meg mindenki, ez nem a fülbe, szájba, orrba.
Ha a pillenet heve véglegesen elkapja,
párt keres magának, s ha megtalálja,
azon nyomban rátapad, egy szájra,
benne ölelkezik nyelvpárjával, s szárnyal.
Egy idő után, ha az ölelkezést megunta,
kikacsint oldalra, s a nyelvet a füllel megcsalja,
gyengéden megízleli, a fülzsír az tabu, vagy
esetleg vegyít bele még egy kis hajat.
Az étvágy magasabbra hág, uccu neki lejjebb,
megtalálja a nyakat, s mégjobban begerjed.
Szépen, aprólákosan deríti fel a tájat,
minden kis részletet meglátogat és csókolgat.
A nyelv tulaja tudja, hogy a párja
kéjvágya ezt mind szükségli, kívánja.
Az ördögöt kicsalogatni csak türelemmel lehet,
s ehhez megvannak, mint a csók a nyakra, a kellékek.

De ez mind kevés még, tovább kell haladni,
ennek árán tud csak a démon kibontakozni,
nyelvünket az ösztön hajta, gyerünk-gyerünk, lejjebb,
és meg is találja a következő felfedezendő helyet.
Természetesen a mellet. Két gyönyörű félgömb, melyben
ki dinnyét csempészget, ki szikét tettet.

A nyelv fogja magát, és a központhoz lépdes,
most a bimbót maszírozza éppen,
azt a kilóméterkövet, az Éden bejáratának
folyosólyának szépen domborodó Gibraltárjában,
mely a kéjéhség állapotát is jelzi nyomban.

Körbe-körbe, karikába, szépen lassan,
ahogy a szavajárás is tartja.
Lassan és nedvesen,
hogy a varázs el ne vesszen,
ha ez lehetséges, inkább még növekedjen,
s ezzel, Téged KIncsem, még jobban kényeztethessen.
A beszélőszerv, itt mindent, amit tudott megtett,
s most folytatja útját tovább az ismeretlenhez.

Nézzük csak...ez egy puha sima poci,
elgondolkodom: "ezt élvezet lesz csókolgatni"
Mindegy egyes pontját ajkammal végigsimizni,
már-már szinte csiklandozni.
Igen ez beválik, gondotam, máris nevetsz,
ez a legjobb kedéjállapot a végkimenethez.
Lassan lépdesem végig a kikövezett utat,
mely a boldogsághoz etléveszthetetelen utat mutat.

Végre ittvagyok!-gondolja a nyelv, s gazdája,
"az Édenkert, mely sok csoda hona!"
Egy akadály van még, az erdő mely buja,
na de sebaj, imádlak, így könnyedén átjutok rajta.
Csak meg kell nyalintanom a két hegy tövét,
s máris eltűnik az erdőről a pecsét.
A kiválasztott eljuthat egész a mélyéig,
de itt nem találhatja meg a csodalámpát s Aladdint.
Nem, itt a boldogsággal kapcsolatteremtő,
a vértől duzzadó, az idegvégződésekkel telt vezető.
Elég kicsit puszilgatni, szeretgetni,
s máris teszi a dolgát,
megörvendezteti sóhajokkal telt gazdáját.

Megcsókollak ott, ahol utcán nem lehet,
s hallom, hogy örömtől telve suttogod nevem,
bíztatsz, ne hagyjam abba, de ebből elég,
adjam meg végre mire vársz, a várva várt testrészt.
A kérésnek elegt téve utazunk a végetelenbe,
a nyelv is rájött végre, neki a párjánál a helye.
Az már mindegy, kinek a szájában,
Mi csak egymást érezzük,
lelkünk egyé forr végtelen imádatában.

Íródott ez a vers miközben,
s költő, vagyis én, képzelegtem,
Miközben Démonom és jómagam befűtöttem,
de nem a télre készülve,
s nyelvbemutatót tartottunk, mindkettőnk örömére.